Kedves Bloggerinák és Bloggerek,

99. itteni bejegyzésemmel elköszönök; a Nolblog-on nem folytatom a blogolást. Az elmúlt hónapokban sokan eltűntek, visszahúzódtak azok közül, akiknek az írásait örömmel és érdeklődéssel olvastam. Ezzel párhuzamosan a Nolblog jellege, hangja, sőt bizonyos mértékig az irányultsága is egyre inkább megváltozott. Így azt gondolom, az a legjobb, ha én is más utakat keresek.

Mintegy karácsonyi ajándékként kapott a jobboldal/polgári oldal/nemzeti oldal (sosem tudom, hogyan kell őket nevezni) egy új kulturális hetilapot. Még 2009. december 16-án mutatták be  Budapesten, a Pilinszky kávéházban a Nagyítás című közéleti-kulturális hetilap próbaszámát. A próbaszám jól sikerülhetett, mert azóta rendszeresen megjelenik a hetilap, ma már a nyolcadik számnál tartanak. A hetilap irányultsága, szándéka világos. A lap főszerkesztője a Magyar Hírlapban megjelent interjújában  azt hangsúlyozta, hogy a Nagyításra az „értékpluralizmus” miatt van szükség. Ugyanis a szocializmus kirekesztő kánonja „helyébe egy rokonszenvesebb, mégis kirekesztő kánon lépett”.  Szerinte „az a kultúrelit, amely még az Aczél-korszakban is meg tudta őrizni a tekintélyét, a partvonalra, az országos akaratformálás perifériájára került”, ennek az elitnek a helyét pedig a „kvázi udvari értelmiség” vette át. Egyébként is „2010-ben új világ jön – úgy gondolom, hogy ezt az új világot nem lehet régi tükrök elé állítani” – mondja a jeles szerkesztő. Végül pedig megjegyzi, „a lapnak missziója van”. Na, ettől féltem – mondom magamban −, de hát ez már csak így van a jobboldalon, ott mindenki missziót teljesít. Persze semmiféle irónia sem tudja elfeledtetni a tényt, a jobboldal/ polgári oldal/nemzeti oldal nagy lendülettel folytatja médiabirodalma kiépítését (miközben a baloldalon, ha van még ilyen, a liberális oldalon, ami úgy tűnik végképp megszűnt, az égvilágon semmi sem történik, mint ahogy semmi sem történt az elmúlt évtizedekben sem. Éppen ezért van valami diszkrét bája annak, hogy a jobboldal „balliberális médiafölényről”, stb. beszél, miközben mára a média egészét lefedő birodalmat épített fel.)

 Ennek a hetilapnak a február 17-i számában jelent meg Orbán Viktor írása  „Megőrizni a létezés magyar minőségét” címmel. (A szöveg itt is megtalálható)  A cím már önmagában elgondolkoztató – de hagyjuk most az olcsó poénokat, nézzük inkább a szöveget! A szöveg elején kissé összevissza megállapításokat lehet olvasni a csak ránk (értsd: magyarokra) jellemző világlátásról, ami eredője a „létezés magyar minőségének”, a bennünket mindenki mástól „megkülönböztető kulturális minőségnek”. Ezt követi egy ugyancsak homályos eszmefuttatás a kulturális elitről, amelynek az a végkövetkeztetése, hogy a „neoliberális elit” is megbukott. Meg a „tudományos kapitalizmus” (sic!) is. Sőt, egy egész korszak is ért véget. Ezt követi egy gondolatilag letisztulatlan fejtegetés a magyarországi baloldalról. Ebben a részben ilyen mondatokat találni: „a szocialisták 1990 után kitalálták a privatizációt” (ugye nem kell itt kifejtenem miért teljesen értelmetlen ez a mondat?), „magukhoz láncoltak egy értelmiségi holdudvart”, és a legfőbb vád: létrehoztak egy több millió emberből álló csoportot, akik állami juttatásokból élnek (itt csak találgatni tudok, s remélni, hogy ez nem a Fidesz szegényellenességének újabb megnyilvánulása). Ellenpontként a polgári szövetség létrehozását, és a Katolikus Egyháznak abban játszott szerepét méltatja. Végül pedig arról beszél, hogy Magyarországon megszűnőben van a duális párterőtér, s helyette egy „centrális politikai erőtér van kialakulóban”. Ha ez sikeres lesz, akkor a kulturális elit is képes lesz arra, hogy „szép, nemes és választékos” életet éljen, mert csak ily módon lesz képes értékek teremtésére. Hogy aztán ez mit jelent, ki dönti el, hogy egy élet mikor „szép, nemes és választékos”, nos, erről már nem esik szó (bár talán jobb is).

Noha Orbán írása meghökkentően zavaros, letisztulatlan és összevissza, a lényeg mégis kiolvasható belőle. A jövendő kultúrpolitika csak a „magyar minőséget” fogja támogatni. Hogy mi számít „magyar minőségnek”, azt majd nyilván egy hivatal fogja eldönteni – mondom én. Korlátozni kell a demokráciát, mert csak a „centrális politikai erőtér” biztosítja a társadalmi és gazdasági problémák megoldását. Legyen egyetlen „polgári és keresztény szellemi gyökérzetű” értékrendszer, ne legyenek fölösleges értékviták. Az értékpluralizmus meg felejtsük el, az csak addig érdekes, míg a jobboldal vélt céljait szolgálja. Hát nagyjából ennyi, amit Orbán üzen nekünk.  

Ez az üzenet – mondjuk ki hangosan − mélyen antidemokratikus. Azért, mert a kulturális nacionalizmus eszköztárával dolgozik; azért, mert kirekeszti azokat, akik nem kérnek a „polgári, keresztény” szellemiségből; azért, mert a minden demokrácia lényegét jelentő vitát, politikai összetűzést fölösleges civakodásnak tartja.  

Ez az üzenet arról szól, hogy Orbán és a Fidesz fél a nyílt vitákban, politikai összecsapásokban megtestesülő demokráciától, mert nincsenek érveik. A hazai jobboldalt az elhivatottság tudata, az érzelmi mozgósítás és az ellenségkép tartja össze − nem pedig egy racionális politikai program. 

Ez az üzenet annak bizonyítéka, mennyire nem érti Orbán (és a Fidesz) azt, ami ma a világban történik. Mennyire nem értik, hogy ma már nem lehet bezárkózni, hogy nincs értelme, jelentése a „magyar minőség” típusú kifejezéseknek, hogy a vélt vagy kitalált hagyományokba való bezárkózás, a tőlem eltérően gondolkodók, más életformák követőinek kirekesztése zsákutca, ami a világban való teljes elszigetelődéshez vezet. Hogy nem értik, a demokrácia eredendően plurális, a sokféleség a lényege, az eltérő érdekek összerendezése.  

Ez az üzenet újabb bizonysága annak, hogy milyen közel áll egymáshoz a Fidesz és a Jobbik világképe, társadalomfelfogása. Hogy milyen messzire került a Fidesz az európai konzervatív gondolkodástól. Hogy milyen kilátástalan, szürke és nyomasztó az a világ, amit jövőként felvázolnak nekünk.

Február 15-én, késő délelőtt került fel a Hírszerző fő oldalára Novák Attila írása az antifasizmus alkonyáról. Az időpontnak azért van jelentősége, mert cikkében a szerző azt is megemlíti, hogy nem került sor a nácik tervezett felvonulására. (Mintha attól, hogy nem került sor a felvonulásra, bármi is változott volna) Arra a felvonulásra, amely ellen szerveződött a szerző által gunyorosan kritizált Hollán Ernő utcai megmozdulás. Délutánra azonban változott a helyzet, hiszen a bíróság mégis engedélyezte a felvonulást, amelyre március 6-án kerül majd sor. A német szélsőjobb csoportok azonnal el is kezdték a toborzást. A nolblog-on (itt és itt) és a Facebook-on is megjelentek az erre a döntésre reagáló bejegyzések, illetve felhívások. Ezek, és általában a szélsőjobboldallal szembeni ellenállás politikai jelentőségét és erkölcsi jogosultságát aligha lehet kétségbe vonni (bár azt azért szívesen megkérdezném Szanyi Tibortól, mit tett ő, és a pártja az elmúlt nyolc évben a szélsőjobboldali eszmék terjedése ellen – ha ennek a kérdésnek lenne értelme). Novák Attila mégis ezt teszi – nem először, és nem is egyedüliként a Hírszerző rendszeres szerzői közül. Írása jól illusztrál egyfajta, széles körben elterjedt, hogy azt ne mondjam, divatos véleményt – s ezért azt gondolom, érdemes közelebbről is megvizsgálni érvelését.

Novák szerint nem világos, „hogy akik ellen vélhetően a tüntetők szót emelnek, azok mennyire és miért „fasiszták” (általában), s az is homályos, hogy milyen értékek mentén fogalmazzák meg identitásukat”. A mondatot olvasva arra gondoltam, a szerző nem vette be reggeli vitamin adagját... De aztán tovább olvasva a cikket be kellett látnom, helyzet ennél is rosszabb. Nováknak ugyanis történészként pontosan tudnia kellene – és persze tudja is, csak most éppen nem látja célszerűnek ezt megemlíteni −, hogy akik ellen a tüntetés szerveződött azok nem egyszerűen „általában” fasiszták, hanem a hitleri fasizmus hagyományainak hű és elkötelezett ápolói. Ha Novák számára „homályos”, hogy ezek, és az ezekhez hasonló csoportok milyen értékek mentén fogalmazzák meg az identitásukat, akkor azt tudom ajánlani neki, vegye a fáradtságot, és „lapozzon” bele kicsit az internetbe, ahol számtalan tanulságos oldalt, portált fog találni, amelyek segítenek neki ennek a homálynak az eloszlatásában. Ez a mondat azonban nemcsak azért botrányos, mert szerzője „azt játssza”, mintha nem lenne világos, miről van itt szó. Hanem elsősorban azért, mert egyidejűleg úgy tesz, mintha maga a jelenség, az, ami ellen a tüntetés szerveződött – a fasiszta hagyományok ápolása, tágabban a szélsőjobboldali eszmék magyarországi jelenléte – nem lenne lényeges, tényleges problémája ennek az országnak.

Novák magát a jelenséget, azaz a szélsőjobboldal magyarországi jelenlétét, valamint az azzal való szembefordulást is, nemes egyszerűséggel az MSZP nyakába varrja. Félreértés ne essék, az MSZP, a kormánykoalíció valóban elképesztő dilettantizmusról tett tanúságot a szélsőjobboldallal kapcsolatban (is). Egy ideig nem vették komolyan a történéseket, utána pedig csak szimbolikus – és egyre inkább kiüresedett – gesztusokra tellett. Még azt is elhiszem a szerzőnek, hogy a Hollán Ernő utcában jelenlévő szocialista politikusok az eseményt kampánycélokra használták. De még ha ez így is van, az sem változtat semmit a tényen: bizony szükség van arra, hogy a társadalom, annak különböző csoportjai időről időre kinyilvánítsák, nem kérnek sem a fasiszta hagyományokból, sem a szélsőjobboldali ideológiából. A Hollán Ernő utcai tüntetésnek ez az üzenete. Ezt persze Novák is tudja, csak nem akar erről beszélni. Ehelyett „kvázi hivatalos kormányközeli civil szervezetek”-ről beszél, arról, hogy a tüntetésen megnyilvánuló antifasizmus „anakronisztikus és egyben inadekvát”, „ma már nem igen alkalmazható a politikában” (miközben egy szót sem szól arról, mi lenne a fasiszta hagyományok ápolásával szembeni adekvát és megfelelő magatartás). Nem folytatom… Nováktól jobbat szokott meg az olvasó (vagy legalábbis én) – de hát úgy látszik most éppen ő is kampányol.

Csak a kampánnyal tudom ugyanis magyarázni, hogy a szerző miközben „idejétmúlt baloldali antifasizmusról” ír, egyetlen mondattal sem említi, hogy itt nemcsak – sőt egyáltalán nem – erről van szó. Nyilván nincs épeszű ember, aki ma Magyarországon a hitleri fasizmus újjáéledésétől retteg. De sokan, nagyon sokan vannak, akik életében kitörölhetetlen nyomokat hagyott a fasizmus, annak minden borzalma, s ma is rendkívül érzékenyek minden olyan politikai törekvésre, amely őket - közvetve vagy közvetlenül - erre a korszakra emlékezteti. Ha valaki ezt az érzékenységet idejétmúltnak minősíti, vagy nincs tisztába a történelmi emlékezet fontosságával (de ezt a kitűnő történész doktorról ne tételezzük fel), vagy durván csúsztat. Van itt azonban egy másik probléma is. Novák ugyanis miközben folyamatosan azon dolgozik, hogy a szélsőjobboldallal szembeni ellenállást az „állampárti antifasizmussal” azonosítsa, vagy legalábbis rokonítsa, s ily módon diszkriminálja, egyetlen szót sem veszteget a ma Magyarországon egyre erőteljesebbé váló szélsőjobboldalra, annak a fasiszta ideológiával való nyílt vagy rejtett rokonságára, a fajgyűlöletre, az antiszemitizmusra, a rasszizmusra. Szélsőjobboldal és fasizmus helyett „negatív jelenségekről” ír, majd hozzáteszi, hogy ennek a „hivatalos-kormányzati antifasizmus (együtt a nepotizmussal és korrupcióval) ugyanúgy a része, mint a növekvő társadalmi idegesség, letargia és frusztráció és gyűlölet”. Ez bizony politikailag és morálisan egyaránt gyenge okfejtés. Értsünk egyet: történelmi értelemben vett, politikai jelentőséggel bíró fasizmus valóban nincs ma Magyarországon (bár fanatikus idióták azért vannak), de annál inkább jelen van, annál inkább terjed az a szélsőjobboldali ideológia, amelytől egyáltalán nem idegen az újfasiszta ideológiával való összekacsintás, sőt rokonság sem. Biztos vagyok benne, hogy Novák ezt is tudja, mégis hallgat róla.

Persze az is lehet, hogy nem egyszerűen a kampány ragadta magával a jeles szerzőt. Novák ugyanis érzi, kellene valami okot találnia arra, hogy miért nincs jobboldali antifasizmus. Erre egyrészt a szokásos magyarázattal áll elő. Az első Hollán Ernő utcai tüntetésen még voltak jobboldaliak, de „ez a tendencia − köszönhetően az akkori miniszterelnök szereplési vágyának – visszaszorult” − írja. Igaz, hogy azóta „az akkori miniszterelnök” eltűnt a politikai színpadról, de a „visszaszorulás” igazolására úgy látszik ez a „magyarázat” még mindig jó – s gondolom húsz év múlva is az lesz. Emellett az olcsó és igénytelen kifogás mellett Novák megemlít egy másik – az előbbinél jóval elgondolkoztatóbb − érvet is. Azt írja ugyanis, hogy „a magyar jobboldal még mindig az (egyébként érthető) antikommunista projektben érdekelt”. S azt gondolom, hogy itt van a kutya elásva. A magyar jobboldal antikommunista projektje ugyanis egyáltalán nem érthető, hanem inkább teljességgel értelmetlen. Ma ebben az országban nincsenek kommunista politikai pártok, a szélsőbaloldal politikai értelemben egyszerűen nem létezik (nem úgy, mint a virágzó szélsőjobboldal) – legfeljebb csak intellektuális elkötelezettségként van jelen . Az MSZP-t lekommunistázni pedig körülbelül annyira értelmes vállalkozás, mint a Fideszt lefasisztázni. A magyar jobboldal azért ragaszkodik az „antikommunista projekthez”, mert képtelen mást kitalálni, átvenni, képtelen a korszerű európai konzervatív politika felvállalására. Így nem marad számára más, csak az üres és igénytelen „kommunistázás”. A hazai politikai kultúra szomorú és elgondolkoztató sajátossága, hogy olyan kitűnő, a jobboldalhoz közel(ebb) álló, konzervatív szellemiségű értelmiségiek, mint Novák Tamás is, nem arra törekszenek, hogy változtassanak ezen az áldatlan helyzeten, hanem inkább semmitmondó közhelyekkel, csúsztatásokkal és mellébeszéléssel igyekeznek befolyásolni a közbeszédet, fenntartani ezt a helyzetet.

Sokan – és ha jól érzékelem napról napra egyre többen – vagyunk, akik úgy gondoljuk, a közelgő országgyűlési választásokon nem lehet jó döntést hozni – akárhogyan dönt is az ember, meg kell alkudnia az elveivel, a demokráciáról vallott felfogásával. A köztársaság politikai élete, kultúrája az elmúlt két évtized alatt lenullázta magát, a politikai arénában ma jelenlévő szereplők, azok magatartása, az általuk felkínált „alternatívák” – néhány kivételtől eltekintve − méltatlanok egy demokratikus társadalomhoz. Éppen ezért fogalmazódik meg egyre gyakrabban a dilemma, kire szavazzunk? Ezt a kérdést persze nem a jobboldali szavazók fogalmazzák meg, hanem azok, akiket az elmúlt években cserbenhagytak azok a politikai pártok, amelyekre – meggyőződésből, reményből, elveik szerint – szavaztak. Akikről azt gondolták, képesek lesznek egy működő, nyitott, egyenlő esélyeket teremtő, a tudást és a teljesítményt értékelő, a társadalmi szolidaritásról nem megfeledkező, ésszerű és hatékony reformokat végrehajtó, a magyarkodáson, rasszizmuson és antiszemitizmuson túllépő demokráciát, köztársaságot megteremteni. Tudjuk, nem ez történt. Ami ehelyett történt, az ma, ezeknek a tanácstalanul körülnéző, korábbi döntéseikben csalatkozott százezreknek nagyobb és mélyebb megrázkódtatás, mint a jobboldal kárörvendően vigyorgó, magabiztos ítészeinek.

Persze azért formálódnak különböző alternatívák. Sokan vannak, aki azt mondják, nem vesznek részt a választásokon (s ezzel akarva-akaratlanul a szélsőjobbot segítik, akik természetesen elmennek, hiszen úgy tekintenek a közelgő választásokra, mint keresztes hadjáratuk talán legfontosabb ütközetére, egy új világ születésének katartikus pillanatára). Vannak, akik bár „undorodva”, de mégis az MSZP-re szavaznak, vagy legalábbis arra buzdítanak. S vannak olyanok is, akik azt hiszik, a Bokros-féle MDF jelenti a megoldást. S az persze jó, vagy legalábbis megnyugtató, ha valaki el tudja magával hitetni, az MSZP, Bokros, vagy éppen az LMP jelenti a demokratikus alternatívát. Én azonban azt gondolom, hogy semmi sem mutatja jobban, pontosabban a magyarországi demokrácia kiüresedését, a politikai kultúra elkorcsosulását, mint a politikai pártok mostani magatartása, ígérgetése, az az egész, a választásokat megelőző szemfényvesztés,

amelyben a kerítésébe áramot vezető kesznyéteni gazda is miniszterelnök jelölt lehet ;

amelyben a mindenkinek mindent megígérő Jobbik, a politikai kóklerség vitathatatlan győztese a Horthy-Magyarország kissé aktualizált („zöldre” festett, „korszerű” rasszizmussal átitatott, internetes) vízióját igyekszik az ország jövőjeként „eladni”, miközben ez a „cigánytenyészetről”, „magukfajtákról” és „magunkfajtákról”, „cigánybűnözésről” beszélő, pénzügyeiről több év után sem tisztességesen elszámoló, kuruc.info-s párt tartja magát a „tiszta erőnek”;

amelyben a választások legnagyobb esélyese, a Fidesz a demokrácia minden hagyományát megcsúfolva úgy készül a kormányzásra, hogy nem hozza nyilvánosságra a programját, hogy elnökének évértékelő beszédében csupán unalmas poénokra és semmitmondó szlogenekre telik, semmibe véve ezzel a választópolgárokat, s csúfot űzve magából a választásokból is (bár ez utóbbi tekintetben a Fidesz csupán saját hagyományait követi – gondoljunk csak a köztársasági elnök megválasztásának körülményeire);

amelyben az MDF és az SzDSz néhány politikus túlélésének biztosítása érdekében az utóbbi évtizedek egyik legszégyenletesebb politikai alkuját kötötte meg, s amögött a Bokros Lajos mögött sorakozott fel, aki program helyett szintén csak egy technokrata „vitairatot” mutatott fel, amely ugyan érdekes és elgondolkoztató pontokat is tartalmaz, ugyanakkor árad belőle a társadalmi szolidaritás hiánya, s aki az Európai Parlamentben egy olyan frakció tagja, amelynek egyik legnagyobb csoportját a Kaczynski ikrek által irányított lengyel Jog és Igazság Pártja jelenti (elvek…?);

amelyben az MSZP-nek egyetlen mondatot sem sikerül mondania az elmúlt nyolc év kormányzásáról, a korrupciós ügyekről, az elrontott, vagy meg sem kezdett reformokról, a korszerű baloldali gondolkodásról és jövőképről, de ehelyett listavezetőjét a régi hagyományok jegyében elküldi a csepeli Munkásotthonba idős nyugdíjasokat ölelgetni;

amelyben az LMP nevű politikai lufi meghirdeti a „színvakság” programját, s ily módon sikerül elérnie, hogy ne kelljen beszélnie a társadalmat mélyen átható cigányellenességről, s annak következményeiről, miközben megenged magának mindenféle trendinek gondolt performance-t, folyamatosan elterelve a figyelmet az ország, a társadalom lényegi konfliktusairól, valamint saját 1 százalékos támogatottságáról

Mindennek ellenére csak lesz majd valahogy. Biztosan lesznek az egyes körzetekben elviselhető jelöltek, lesznek győztesek, lesz új kormány – csak a társadalom, a demokrácia és a politikai kultúra marad vesztes. Bár ezt már megszoktuk az elmúlt két évtizedben…

Most, hogy hivatalosan is kezdetét vette a kampány, az embernek eszébe jut, meg kellene nézni, mi is áll a pártok programjaiban, milyen elképzeléseik, vízióik, jövőképeik vannak, mit ígérnek, vagy éppen mivel hitegetik a választókat. Nem mintha a választópolgárokat különösebben érdekelnék a programok – de azért mégis. Aztán kutakodik az ember egy kicsit, és azt kell megállapítania, hogy programok nem nagyon vannak. A Fidesz úgy közelíti a kétharmadot, hogy néhány kiszivárogtatáson, cáfolaton, egy-egy felröppentett kísérleti léggömbön kívül semmit sem lehet tudni a programjáról. Honlapjukon is csak a legutóbbi országgyűlési, illetve az Európai Parlamenti választások programja olvasható. Persze, vannak „előnyei” is a programnélküliségnek – így ugyanis nem kell majd magyarázkodni kormányra kerülés esetén, hogy mit miért nem tartanak be választási ígéreteik közül. Komolyra fordítva a szót, a tény, hogy a Fidesz minden program nélkül (vagy programját titokban tartva, a nyilvánosság elől elzárva) fogja megnyerni a választásokat, nemcsak ennek a pártnak a gátlástalanságát, a demokráciáról vallott felfogását világítja meg, hanem a magyar társadalom politikai érettségét is. A választópolgárok jelentős része ugyanis messianisztikus lelkesedéssel követi azt a Fideszt, amely semmit sem mond programjáról, csak az elmúlt nyolc év kormányzására mutogat. Hogy ez elég, azt pedig az MSZP-nek köszönhetjük, akik a kampányban is folytatják a kormányzásukat is jellemző stílustalan és idétlen politizálást, miközben képtelenek akár csak egyetlen értelmes mondatot mondani az elmúlt nyolc év kormányzati filozófiájával, teljesítményével kapcsolatban. Programról pedig ne is beszéljünk… Az LMP ugyan azt hirdeti, hogy lehet más a politika, de ez náluk is csak lehetőség marad. Honlapjukon számtalan tarka-barka, „jópofizó” bejegyzés, performansz található, de komolyan vehető választási programot nem találni. Így hát – na meg egyébként is – igazat kell adnom bloggertásaimnak (itt és itt).

Mindennek ellenére vannak olyan pártok, amelyek nyilvánosságra hozták a programjukat (ha a későbbiekben mások is megteszik ezt, azokra is ki fogok térni). Ebben a (rövid) sorban az első a Jobbik volt. Programjukról sokan írtak már, mégis azt gondolom, érdemes és szükséges is visszatérni erre az irományra.  Már csak azért is, mert olvasom, hogy ötszáz szakértő dolgozott a szövegen. Nos, ha ez valóban így van, akkor azt kell mondanom, valami baj lehet a Jobbik szakértői, intellektuális hátterével. A program ugyanis tele van ostobaságokkal, közhelyekkel, és persze tömény, fajgyűlölő cigányellenességgel. Nem fogok mindent felsorolni, csupán néhány példát említek. Kezdjük az olyan abszurd (és persze komikus) ötletekkel, mint a Magyar Őstörténeti Intézet felállítása, a Turulmadárnak járó alkotmányos védelem, vagy éppen a „kóbor eb jelenség megszüntetése”. A szöveg íróinak egyébként is problémái vannak a magyar nyelvvel (vagy saját gondolataikkal), hiszen sikerült teljesen értelmetlen mondatokat is leírniuk (egyetlen példa: "Környezeti, állatjóléti, és társadalmi (munkahelyteremtés) keresztmegfelelésre ösztönzünk”, olvasható a program 21. oldalán). De vannak egyéb, komolyabbnak tetsző ostobaságok is a javaslataik között, mint pl. a magyar édesvízkészlet fölöslegének exportja a Közel-Keletre, az önellátó börtönök gondolata, a szülőtámogatási életjáradék nyugdíj helyett, az államadósság leírása, a csődközeli cégek állami támogatása egyedi elbírálás alapján (sic!), csendőrség felállítása, Közszolgálati és Tartalomminősítő Tanács a médiában, a Szent Korona-tan, a keresztény értékrend alkotmányba foglalása, vagy a halálbüntetés visszaállítása – de nem folytatom.

Mindez már önmagában is mutatja a Jobbik politikai és intellektuális korlátoltságát. Az igazi botrányt azonban a cigánysággal szembeni alig leplezett fajgyűlölete jelenti. Nem mintha ez különösebb meglepetést keltene, hiszen mindannyian tudjuk, a Jobbik egy olyan párt, amely a társadalomban meglévő előítéleteket, cigányellenességet kihasználva, azt folyamatosan újratermelve, aljas indulatokat gerjesztve építette/építi fel önmagát. Mégis, ismét és ismét le kell szögezni, megengedhetetlenek az olyan nyíltan fajgyűlöletet szító mondatok, mint amilyenek a programban olvashatók. Nemcsak azért, mert egyszerűen hazugságok, hanem azért is, mert egy népcsoport, a társadalom egy részének a szisztematikus és nem is leplezett kizárására, kirekesztésére törekszenek. S ez egy demokráciában elfogadhatatlan!

Anélkül, hogy az irományt tovább elemezgetném – akinek van kedve és gusztusa, olvasson bele – is megállapítható, hogy program egy „bezárkózó, autoriter, nacionalista keresztény kurzus politikai ideológiáját” (Fleck Zoltán) tartalmazza, amelynek lényege egy reakciós, mindenkit kizáró esszencialista nemzet-felfogás, a magyarkodás, a nyugat-, globalizáció-, és kapitalizmusellenesség, egy államközpontú baloldali ideológia, amelynek legfontosabb eleme a teljesen esztelen ígérgetés (a program több mint 700 különböző jellegű, gyakran egymásnak is ellentmondó ígéretet tartalmaz, amelyeknek csak részleges megvalósulása is rövid idő alatt a gazdasági rendszer összeomlását eredményezné). Mindez le van öntve nemzeti ideológiával, és egyfajta – esetenként − rejtett, de mindig világosan és egyértelműen felismerhető rasszizmussal. A program társadalomfelfogása abszurd módon értelmetlen – nincs társadalmi tagozódás, rétegződés, nincsenek különböző érdekek és érdekcsoportok, csak és kizárólag „magyar emberek” vannak (ez a kifejezés 313 alkalommal fordul elő a szövegben!). S hogy kik a „tisztességes magyar emberek”? Nyilván azok, akik osztják a Jobbik nézeteit. Hát ennyire egyszerű az a világ, amelyben Vona, Morvai, Szegedi és a hozzájuk hasonlók élnek. Ugyanakkor a Jobbik minden társadalmi problémát és konfliktust „rendészeti” problémaként lát és állít be, s ennek megfelelően megoldási javaslatai kimerülnek a szigorú ellenőrzésben, különböző őrségek, bürokratikus intézmények felállításában, a büntetésben, az állam erőszak különböző megnyilvánulásaiban, a kizárásban. Dialógus, konszenzusok keresése, megegyezés, összeműködés, kommunikáció – ezek a szavak, ez a felfogás, ami pedig a demokrácia lényege, fel sem vetődik. S pontosan ez az, ami miatt a Jobbik programja, ideológiája tovább rombolja, károsítja az egyébként is rossz állapotban lévő politikai kultúrát, a magyar demokráciát – még akkor is, ha programjának megvalósítására semmi esélye sincs. És ezért erkölcsi és politikai kötelességünk felemelni a szavunkat ezek ellen az esztelenségek ellen.

Január 11-én délután jelent meg „A segély ára” c. bejegyzés a nolblog-on. A bejegyzésre önmagában nem lenne érdemes figyelmet fordítani (tele van – helyenként aljas − csúsztatásokkal, féligazságokkal, pontatlan fogalmazással, olcsó fogásokkal; a nyelvtani problémákat meg sem említem). Hogy mégsem tudok egyszerűen legyinteni, és szó nélkül elmenni mellette, annak az az oka, hogy ez a bejegyzés is pontosan reprezentálja a szegényekkel és a szociális segéllyel kapcsolatos, a társadalomban széles körben elterjedt, ma már uralkodónak tekinthető nézetet. Ez a vita, és általában a közvélekedés úgy tekint a szegénységre, mint a cigányság sajátos problémájára, aminek következtében a szegénységgel, illetve a szociális kártyával kapcsolatos közbeszédre erőteljesen rátelepszik a magyar társadalmat mélyen jellemző cigányellenesség, és előítéletesség. Ennek jellemző példája az említett bejegyzés utolsó, indulatok nélkül nehezen minősíthető bekezdése. Erőteljesebben fogalmazva, a szegénységgel kapcsolatos közbeszéd ebben az országban nem a szegénységről szól, hanem a magyar társadalomban meglévő cigányellenesség egyik sajátos megnyilvánulása. S a továbbiakban erről a tényről kell beszélni.

Rögtön az elején szögezzük le, ma Magyarországon a szegénység nem korlátozódik a cigányságra. Erről a tényről azonban a közbeszéd lényegében nem vesz tudomást, s a szegénység társadalmi problémáját etnikai kérdésként állítja be, jeleníti meg. Az újságokban, általában a médiában a szegénységgel kapcsolatos írások, beszámolók, riportok döntő, elsöprő többsége a cigányság köréből származik. Ugyanakkor a szegénység a cigányság jelentős részét különös módon sújtja, ami természetesen megkönnyíti a szegénység etnikai problémaként való megjelenítését. Mindeközben a döntő kérdés, hogy miért a cigányságot sújtja leginkább a szegénység, mi ennek a ténynek az oka, jószerivel fel sem vetődik. Ha pedig mégis, akkor megint leginkább csak (rasszista) előítéleteket lehet hallani – a cigányok lusták, nem szeretnek dolgozni, és így tovább. De hogy a népesség egy része hogyan, miért került kilátástalan helyzetbe, arról már csak azért sincs szó, mert ezt a kérdést nem lehet megválaszolni néhány közhellyel, leegyszerűsítő magyarázatokkal. Ezt a kérdést már csak azért is kerüli a közbeszéd, mert akkor a társadalomnak, és persze a politikának szembe kellene néznie önmagával, meg kellene kérdeznie önmagát, hogyan juthatnak/juthattak emberek csoportjai ilyen élethelyzetekbe, megtettünk-e mindent (tettünk-e bármit) azért, hogy ne alakuljanak ki ilyen élethelyzetek? De hát persze tudjuk, a magyar társadalom egyetlen súlyos konfliktus esetében sem mer szembenézni önmagával.

A szegénységgel kapcsolatos nyilvános beszédben állandó rendszerességgel visszatérő egyik toposz, hogy azok, akik segélyt kapnak, törekedjenek „normális” életet élni (mintha nem mindenki erre törekedne, de hagyjuk az olcsó poénokat). Általánosnak tűnik az elvárás, hogy az érintettek, azaz a szegények tegyenek valamit saját sorsuk jobbra fordulása érdekében. A vidéki családok termesszenek zöldséget a kertjükben (már gondolom azok, akiknek van kertjük. És mit csináljanak azok, akiknek nincs, vagy a városban élnek?), vagy tartsanak állatokat. Legyen rendben a „portájuk”. Ne legyen sok gyerekük. Alkoholra, cigarettára ne költsenek. Sőt, süteményt se vegyenek. Osszák be a pénzüket. Keressenek munkát, és így tovább. Ebben a felfogásban ott lappang az az elterjed nézet, hogy a szegények tulajdonképpen önmagukat okolhatják sorsuk alakulásáért, ha „normálisan” élnének, „beosztanák” a pénzüket, ha nem költenék alkoholra, cigarettára, stb. a segélyeket, akkor jobb, könnyebb lenne a sorsuk. Ez az érvelés a velejéig hazug, és csak arra jó, hogy elterelje a figyelmet a tényleges problémákról. Egyrészt megengedhetetlenül általánosít, másrészt jól megfigyelhetően rávetíti a szegényekre a cigányokkal kapcsolatos előítéletek jelentős részét. Természetesen a szegények között is vannak alkoholbetegek, vannak deviáns emberek és magatartási formák – akárcsak a társadalom minden más rétegében. Ahogyan azonban más társadalmi rétegeket, csoportokat sem deviáns tagjai alapján ítélünk meg, úgy a szegényeket sem ítélhetjük meg néhány kiragadott, szélsőséges példa alapján. Nemcsak azért nem, mert ez morálisan megkérdőjelezhető, hanem azért sem, mert ily módon képtelenek leszünk magának a társadalmi problémának, a szegénységnek a kezelésére, megoldások keresésére és kidolgozására. Az u.n. „monoki modell”, illetve a szociális kártya ötlete pontosan azt példázza, hogy milyen félresikerült, restriktív, a probléma megoldását semmiben sem előrevivő „megoldásokat” szül ez a szemlélet. Másrészt azért is hazug ez az érvelés, mert azt sugallja, hogy ha a segélyeket valaki beosztja, „rendesen” használja fel, akkor jobban fog élni, rendeződni fog az élete. Ez pedig azért hazugság, azért szemfényvesztés, mert nem vesz tudomást arról, hogy a szociális segély összege Magyarországon oly alacsony, hogy az legfeljebb az életben maradásra elegendő, arra, hogy az ember ne haljon éhen (néha még arra se), az életmód, a társadalmi helyzet megváltoztatására, valamiféle jobbra fordulására még csak esélyt sem teremt. Azoknak, akik a szociális segély „beosztásáról” beszélnek, sejtelmük sincs arról, milyen gondokkal küzdenek a szegények, nem értik, hogy a szegénység éppen azt a rendezett életet nem teszi lehetővé, amit ők élnek (vagy élni gondolnak).

E felfogáshoz szorosan kapcsolódik az a nézet, amely szerint a szegényeket/cigányokat kulturális értelemben is át kell nevelni, rá kell szoktatni a „normális” életre, mert akkor majd jobbra fordul az életük. Egyébként is, ha mi – a dolgozók, az aktívak, stb. – adunk nektek, segítünk rajtatok, akkor viselkedjetek úgy, ahogy mi elvárjuk. Eltekintve most ennek az érvelésnek a morális tarthatatlanságától, e követelés önmagában is több mint problematikus – méghozzá két irányból is. Egyrészt vannak, akik azt gondolják, azt sejtetik, mintha az életmódnak, a mindennapi életnek lenne egyetlen, a társadalom egészére kiterjedő, a társadalom egészét átfogó mintája, modellje. Ha most ezt a felfogást közelebbről is megvizsgáljuk, akkor látni fogjuk, hogy a „kulturális normalitásnak” ez a víziója pontosan leképzi azokat a Kádár-korszakban gyökerező attitűdöket, amelyek még ma is a kispolgári lét alapjait jelentik, s amely legfeljebb a társadalom egy része számára jelenthetnek valamiféle mintát. Másrészt pedig vannak, akik a szegényekkel kapcsolatban semmi mást nem tudnak emlegetni, mint a segélyek korlátozásának, „piacpárti megoldásnak”, az „öngondoskodásnak” az – egyébként alapjaiban helyes – ötletét. Anélkül, hogy itt mód lenne részletesebb elemzésre, szögezzük le, a szegénység is egy differenciált kategória, illetve társadalmi helyzet. Nagyon leegyszerűsítve fogalmazva, vannak, akik időszakosan kénytelenek megtapasztalni a szegénységet, vannak, akik viszonylagos szegénységben élnek, s vannak, akik évtizedeken, generációkon keresztül kénytelenek nagyon nagy, öröklődő szegénységben élni. Akármelyik csoportról van is azonban szó, tudomásul kell venni, a szegénység nem csupán azt jelenti, hogy valakinek nincsen pénze. A szegénység – különösen az öröklődő mélyszegénység − a mindennapi élet sajátos stratégiáját hívja elő, kényszeríti ki. Ezt a stratégiát – a szegénység kultúráját (amely koncepciónak persze számtalan kritikája is ismeretes) − a minimális anyagi források mindenáron történő biztosítása, illetve a társadalmi marginalizáció és marginalitás mindent átható tapasztalata határozza meg. A szegények pontosan tudják, hogy a társadalomtól semmire sem számíthatnak – a minimális összegű segélyeken kívül. Azt is pontosan tudják, hogy helyzetükből lényegében nincs kiút, nincs kitörési lehetőség – mondjon bárki bármit. A szegénység olyan, mint az örvény, egyre lejjebb húzza azt, aki egyszer belekerül. Nincs ez másképpen Magyarországon sem – sőt. Annak taglalása, hogy a mindenkori kormányok mennyire semmit sem tettek a szegénység ellen, messze meghaladja ennek az egyébként is hosszú bejegyzésnek a kereteit. A tény azonban, tény marad. A szegénységben élők pontosan tudják, hogy semmire sem számíthatnak, s pontosan ezért válik stratégiájuk fontos részévé a segélyek mindenáron való megtartása. Más út ugyanis lényegében nincs.

Ez a helyzet azonban nem a szegények hibája – ahogyan azt a közvélekedés sejtetni engedi – hanem a politikáé és a társadalomé. Ugyanakkor mélyen sérti az emberi méltóságot is. Akárcsak az a közbeszéd, amelyről itt szó volt. Mindez azonban szemmel láthatóan csak keveseket zavar. A szegénységgel kapcsolatos közbeszéd is egyre durvul, a helyi önkormányzatok, polgármesterek egyre nyíltabban sértik meg a szociális segéllyel kapcsolatos törvényeket. Ami nem véletlen, hiszen a szegények érdekében ma ebben az országban jószerivel senki sem emeli fel a hangját. A politika (látszólag) tehetetlen, a társadalom ellenséges, a szegények pedig végképp magukra maradtak. Itt tartunk 2010 elején.

Sokan és sokszor leírták már: a magyar társadalom nagy része úgy érzi, hogy a rendszerváltás sikertelen, az állam nem, vagy csak nagyon rosszul működik, a gazdasági helyzet inkább romlik, mint javul, a politikai osztály képtelen úrrá lenni a helyzeten, erősödik a szélsőjobboldali ideológia, terjed a rasszizmus, a köztársaság válságban van. Hogy ez miért van így, arra a baloldalnak nincs érvényes, használható válasza – időnként erőtlenül az ellenzékre mutogat, de ezt valójában senki sem veszi már komolyan. S noha az embernek a szíve is baloldalon dobog, a tény azért tény marad. Az a fajta baloldaliság, amit az MSZP képviselt mára végleg és minden szinten kifulladt (de erről majd később, egy másik bejegyzésben). A jobboldal ugyanerre a kérdésre azt válaszolja, hogy mindennek az oka az elmúlt nyolc év. Hiába mond bárki bármit, ők – azaz a Fidesz – mániákusan hajtogatják a maguk rendkívül egyszerű, fekete-fehér magyarázatát. Mindeközben a közbeszéd egyre inkább ellaposodik (úgy tűnik, még mindig nem értük el a mélypontot), az egyébként is rendkívül rossz állapotban lévő politikai kultúra pedig tovább rongálódik.

Karácsony előtt néhány nappal jelent meg a hvg.hu-n Kis János kiváló elemzése a köztársaság válságáról. Az egykori politikus világos elemzésében – többek között − arra mutat rá, hogy az utóbbi két évtized során egyre durvábbá váló politikai állóháború középpontjában a hazai politikai ideológiák közötti feldolgozatlan konfliktusok állnak. Pontosabban fogalmazva, az ezekkel a hagyományokkal való szembenézés hiánya az, ami jelentős mértékben akadályozza az eltérő ideológiájú pártok közötti összeműködést, demokratikus politikai kultúra megteremtését. A baloldal képtelen volt megfogalmazni egy olyan világszemléletet, politikai ideológiát, amely szembenézett volna a szocializmus évtizedeivel, feldolgozta volna annak politikai, társadalmi tanulságait. Ugyanez vonatkozik a hazai jobboldalra is, amely jószerivel tudomást sem vett a konzervatív politikai gondolkodás és gyakorlat elmúlt évtizedekben történt változásairól, alakulásáról, s amely saját legitimitását még mindig a két világháború közötti Magyarország hagyományaiban keresi, ahhoz köti.  Magyarországon nincs európai értelemben vett konzervatív párt, politika – helyette van viszont jobboldali populizmus, az érzelmek felkorbácsolása, a nemzeti érzelmek manipulálása és kijátszása, egyfajta nemzeti szósszal leöntött szocialista vízió, kapitalizmus- és globalizáció-ellenesség. A politikai hagyományokkal való szembenézés, azok kritikai feldolgozásának a hiánya jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy sem az egyik, sem a másik oldal nem volt képes olyan alternatívákat, politikai programot felkínálni, amelyek lehetővé tették, elősegítették volna a demokratikus politikai kultúra és közélet kialakulását, megelőzték volna a társadalmi konfliktusokat, többé-kevésbé megvédték volna az országot a gazdasági válságoktól. Ehelyett elhatalmasodott a gyűlölködés, lényegében teljességgel megszűnt a politikai élet szereplői között a dialógus, végérvényesen megakadt a kommunikáció. A baloldal (azaz az MSZP) önnön tehetetlensége okán teljességgel elbizonytalanodott, és ötlete sincs, hogy mit kellene csinálnia. A jobboldal (azaz a Fidesz) pedig – két választási vereséggel a háta mögött – egyre inkább radikalizálódik, s noha a kialakult helyzetre érvényes válaszai neki sincsenek, mégis kizárólagosan önmagát tekinti az „igazság letéteményesének”, a megoldás kulcsának.

Nyilvánvaló, hogy ez a szembenállás végképp lehetetlenné teszi, hogy az ország racionális megoldásokat találjon a társadalmi és politikai élet problémáinak, konfliktusainak feloldására. A társadalmi konfliktusokra ugyanis csak közösen lehet megoldásokat találni. Másként fogalmazva, társadalmi konfliktusokat csak akkor lehet kezelni, feloldani, ha a politikai élet szereplőiben megvan a közös akarat a megoldások keresésére. Magyarországon – jól tudjuk – ez nem így van. A társadalmi problémák és konfliktusok fel- és megoldatlansága arra szolgál, hogy a másik oldalra lehessen mutogatni, hogy másokat e problémák és konfliktusok okává lehessen tenni (mert, hogy ily módon nem kell szembenézni a tényleges okokkal és nem kell tényleges megoldásokat sem keresni). Nincs szükség különösebb éleslátásra ahhoz, hogy megállapítsuk, ezt a stratégiát, a bármiféle kommunikáció, konszenzus keresésének elutasítását, önmagunk kizárólagosságának az igazolását a Fidesz szinte tökélyre és sikerre vitte. Ugyanakkor azonban nehezen felbecsülhető károkat okozott a politikai kultúrában, a demokráciáról vallott felfogásban. Éppen ezért le kell szögezni, hogy ma a magyarországi demokráciára leselkedő egyik legnagyobb veszély a problémák, konfliktusok megoldására irányuló konszenzus keresésének a hiánya. S amíg ez a helyzet nem változik, addig a hazai politikai kultúra állapotát továbbra is Szijjártó Péter, Cser-Palkovics András és Nyakó István fogják szimbolizálni, addig legfeljebb csak vágyálmainkban tűnik fel egy felelős, távlatokban is gondolkodni tudó, morális alapokon álló politikai osztály képe.

Boldog újévet kívánok mindannyiotoknak!

A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Bíróság december 9-én hozott ítélete szerint nincs iskolai szegregáció Jászladányban. (Hát ez bizony jó hír lenne, mondhatnám kissé irónikusan, ha igaz lenne, ha a tények nem mondanának ellent az ítéletnek. A bíróság indoklása szerint nincs összehasonlítható helyzetben az önkormányzati, illetve a magániskola, ezért nem lehet megállapítani a szegregációt (Azt ugyan nem értem, hogy ez mit jelent – de hát én nem is vagyok jogász) A bíróság azt is megállapította, hogy a települési önkormányzat jogszerűen rendelkezett vagyonával, amikor az iskolaépületének egy részét bérbe adta az alapítványi iskolának. Úgy ítélte meg, hogy a szerződés nem volt színlelt. Azt is hozzátette, hogy a bérleti jogviszonyból nem következik a diszkrimináció, és az önkormányzat határozataival eleget tett az egyenlő bánásmód elvének. Az az önkormányzat, amely szerint azért kellenek a külön iskolák, mert "népeket, amelyek kultúrákat hordoznak, nem lehet erőszakosan egybezárni".

Jászladány persze csak egy elhíresült példa – sajnos számos más példát is fel lehetne sorolni . Az igazi problémát az iskolai szegregáció magyarországi helyzete jelenti. Ma Magyarországon ugyanis nem magától értetődő követelmény, hogy az oktatási rendszer ne engedje meg, ne tegye lehetővé a szegény és/vagy cigány gyerekek elkülönült oktatását. Hogy a hazai közoktatás – amely egyébként is rendkívül rossz állapotban van − mennyire súlyos problémájáról van itt szó, azt számos felmérés bizonyítja. Ezek – többek között – arra mutatnak rá, hogy az OECD-országokon belül a diákok iskolai teljesítményét Magyarországon határozza meg leginkább a család kulturális tőkéje.Sőt, a 2006-os PISA-jelentés ebben az összefüggésben már a magyar társadalom kasztosodásáról beszél. Ebben az országban az, hogy valaki hova születik még mindig nagyon jelentős mértékben meghatározza tanulási, oktatási lehetőségeit, s ez a tény mélyen ellentmond a modern társadalom alapelveinek. Ugyanakkor Magyarországon az oktatási integráció kérdése „cigánykérdésként” jelenik meg – függetlenül attól, hogy a szegregáltan tanított halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek többsége nem cigány, s az iskolai sikertelenségnek, illetve az iskolában tanúsított „antiszocális” viselkedésnek nem etnikai, hanem társadalmi-gazdasági okai vannak. Ebből következően, az oktatási integrációhoz való viszonyulást mélyen meghatározzák a hazai roma társadalommal szembeni előítéletek.

Az oktatási integráció ellenzői mindenekelőtt azzal szoktak érvelni − amivel annak idején a jászladányi polgármester (aki az alapítványi iskola létrehozását is kezdeményezte) is érvelt −, hogy a tehetségesebb gyerekek segítése érdekében kell elkülöníteni őket azoktól, akik csak gyengébb teljesítményekre képesek. A gyengébb teljesítményt nyújtók – akik aztán gyakran úgy jelennek meg az érvelésekben, mint problémás gyerekek, akik nem tudnak, de nem is akarnak tanulni, csak zavarják a többieket – ugyanis lehúzzák, visszatartják a tehetségesebb tanulókat. Azt is hozzáteszik, hogy a gyengébb teljesítményt nyújtó, halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeknek is jobb, ha őket saját igényeiknek megfelelően a többségtől elválasztva oktatják. Ez azonban – s ezt a tényt is számos felmérés, s a mintegy 1300 olyan közoktatási intézmény gyakorlata igazolja, ahol integrációs oktatás folyik – tévedés. Az együttnevelés javította a halmozottan hátrányos helyzetű, illetve a roma gyerekek teljesítményét, miközben elősegítette az előítéletek leépülését, a tolerancia kialakulását és megszilárdulását.

Egy másik, széles körben elterjedt érv, hogy a „cigánygyerekek” zavarják az oktatást, gyakran antiszociálisak, nem lehet velük mit kezdeni. Ilyen gyerekek persze vannak – de nemcsak a romák között. Mindannyian tudjuk azonban, hogy a jobb módú családokból származó gyerekek szülei „meg tudják vásárolni” az iskolát – különböző adományok, kapcsolatok, szívességek, stb. segítségével. Ezek a gyerekek korán megtanulják, hogy mindent, bármit megengedhetnek maguknak, hiszen a szülők – pénzzel, kapcsolatokkal, befolyással − úgyis mindent el tudnak rendezni. Ez a korrupció sajátos fajtája, amelyről azonban szemérmesen hallgatni szoktunk. A szegény és/vagy cigánygyerekek esetében erről nyilván nincs, nem lehet szó. Így a más gyerekeket is jellemző viselkedési zavarok az ő esetükben azonnal etnikai (ritkább esetben társadalmi) helyzetük logikus következményeként jelennek meg, amelytől meg kell védeni a többieket, azaz ki kell őket zárni, el kell őket különíteni. Mindeközben senki sem teszi fel a kérdést, hogy ezeknek a gyerekeknek az esetében mi az oka az „antiszociális” viselkedésnek? Nem akarjuk belátni, hogy a roma származású gyerekeknek az iskolában jelentkező viselkedésbeli problémái összefüggésben állnak a romák társadalmi kirekesztettségével, sokuk esetében azzal a nyomorral, amelyben élnek, a magukra hagyatottsággal. Aztán ezek a gyerekek bekerülnek az iskolába, s hirtelen, minden átmenet nélkül ugyanazokat a normákat és viselkedési mintákat kérik rajtuk számon, mint a jómódú középosztálybeli családokból érkezett gyerekektől.

A mai magyarországi oktatási szegregációnak azonban egyéb, nagyon rossz, s káros üzenetei is vannak. A szegregáció gyakorlata ugyanis az egyik oldalnak azt üzeni, a társadalmi problémák, konfliktusok megoldásának az a módja, ha azok megszemélyesítőit kizárjuk magunk közül, ha őket csoportokba zárva elkülönítjük magunktól. A másik oldalt viszont már hat-hétéves korában azzal szembesíti, hogy a többiek – iskolatársai, a tanárok, az iskola − származása, társadalmi helyzete miatt elhatárolódik tőle. Pedig tudnunk kellene, hogy az iskola nemcsak a tanulás, hanem a társadalmi szocializáció terepe is. A gyerekeknek egyrészt itt kell(ene) megtanulniuk, hogyan kell kezelni konfliktusokat, hogyan kell/lehet/érdemes gondolkodni társadalmi problémákról, különbségekről, stb. Másrészt a szegény és/vagy cigánygyerekeknek itt kell(ene) megtanulniuk, hogyan kell alkalmazkodni, hogyan kell/lehet elsajátítani új viselkedési mintákat – s ha mindez nem történik meg, akkor mindenkiben csak erősödnek az előítéletek, erősödik a tehetetlenség kiváltotta agresszió. Pedig ma már számos olyan pedagógiai módszer, gyakorlat ismeretes, amely az iskolát nem valami lexikális tudásgyárnak fogja fel. A hazai közoktatást azonban még mindig az a poroszos szemlélet jellemzi, amelynek lényege, hogy a diáknak lexikális tudásra van szüksége, s a tanárnak az az elsődleges feladata, hogy rajtakapja a diákot, hogy mit nem tud.

Végül, az oktatási integráció ellenzőinek azt a kérdést is meg kell(ene) válaszolniuk, hogy mi lesz azokkal, akik kimaradnak a szokványos közoktatásból, akiket gettószerű „cigányiskolákba, -osztályokba” küldenek, akik halmozottan hátrányos helyzetűek maguk is, s csak ilyen gyerekekkel találkoznak az iskolában, akiket fáradt, kedvetlen, kudarcélményekkel teli pedagógusok tanítanak? Hogyan fognak ezek a gyerekek bejutni majd a munkaerő piacra? Hogyan fognak és miből megélni? Már ma is jól látható, az iskolai szegregáció semmiféle társadalmi problémát sem old meg. Igaz keveseknek jó vagy jobb körülményeket teremt, de legalább ugyanannyi gyerek, család számára újratermeli a szegénységet, növeli a lemaradottságot, s ily módon egyre súlyosbítja az ország már egyébként is meglévő társadalmi problémáit, konfliktusait.

Azt írta Gordon „A postot vitaindítónak és gondolatébresztőnek szántam”. Így hát engedtessék meg, hogy ebben a rövid bejegyzésben én is hozzászóljak a témához. Ha jól értem két alapvető problémáról, és egy többszörös félreértésről van szó. Kezdjük a félreértésekkel. Az, hogy a nolblog-on baráti társaságok alakulnak ki, hogy ők egymást olvassák, hozzászólásaikkal egymást támogatják, ezt aligha lehet szóvá tenni. Hasonlóképpen, azzal foglalkozni, hogy kit hányan olvasnak, szerintem, ugyancsak nem érdemes. A lényeg – legalábbis számomra – nem az, hogy hányan olvasnak, hanem az, hogy milyen hozzászólások érkeznek. Ha már van két-három elgondolkodtató hozzászólás, akkor az nekem öröm és tanulság. Én ezekért a hozzászólásokért írok, azokért, amelyek valamilyen témával kapcsolatban (számomra) új megfontolásokra, megközelítésekre, szemléletekre hívják fel a figyelmemet. Ugyancsak teljes tévedésnek tartom azokat a hangokat is, amelyek szerint egyesek – akik külföldön élnek, akik jobboldaliak, stb. – ne fejthetnék itt ki a véleményüket. A blognak (na meg a demokráciának) épp ez a lényege, az, hogy mindenki elmondhatja a magáét, legalábbis addig, amíg nem terjeszt ordas eszméket. Tény, hogy vannak a nolblog-on olyan bejegyzések, amelyek sértik ezt a határt (most nem említek példákat, de ha szükséges, akkor megteszem), amelyeknek nem kellene itt megjelenniük. S ez nem cenzúra, hanem védekezés. Meggyőződésem szerint ugyanis a szólásszabadság nem szolgálhatja a gyűlölet terjesztését. Amit viszont én is nehezen viselek, az az eldurvuló stílust. Nem is annyira azt, ha engem lehordanak – egyetértek azzal a hozzászólóval, aki azt írta, ha blogolsz, akkor el kell viselned ezt is −, hanem a trágárságokat, az érveket helyettesítő durvaságokat, az értelmetlen ledorongolásokat, a néha teljesen kezelhetetlen és érthetetlen gyűlölködést. De erről már írtam legutóbb.

Nekem a szerkesztőkkel sem voltak gondjaim, de bevallom, nem is nagyon foglalkoztam azzal, hogy kit emelnek ki és kit nem. Nekem is voltak már kiemelt bejegyzéseim, de hogy én valamilyen „haveri” kapcsolatban álltam volna a szerkesztőkkel – már az ötletet is nevetségesnek tartom. Persze el tudom képzelni, hogy a szerkesztőknek, a nolblog működtetőinek vannak kedvenceik – de hát ezt sem tekintem különösebb problémának. Ami viszont (talán) probléma, az az, hogy nyilvánvalóan vannak meghívott bloggerek – és ebben nem az a baj, hogy meg vannak híva, hanem az, hogy a szerkesztők nem teszik világossá, kik a meghívottak (akikkel szemben feltételezhetően vannak bizonyos „kötelezettségei” a szerkesztőknek), és kik a hozzám hasonló „amatőrök”.

Leginkább azonban a nolblog szerkezetét tartom problémásnak. Kis területe van (még mindig) a friss blogoknak, ha az ember valamilyen bejegyzést vissza akar keresni, az majdnem megvalósíthatatlan feladat, a kereső egyszerűen katasztrofálisan rossz, stb. S engem – de erről is volt már egyszer szó – a tartalmi sokféleség, hogy azt ne mondjam, összevisszaság is zavar. Másokhoz hasonlóan én is azért vagyok itt, mert politikai, társadalmi kérdések izgatnak, azokról írok, azokról szeretnék vitatkozni. De a tematikai, tartalmi összevisszaság, a régi bejegyzések visszakeresésének a lehetetlensége, meggátolja azt, hogy az ember visszautaljon mások korábbi gondolataira, bejegyzéseire, hogy valóban létrejöjjön egy „diszkurzív közösség”. Éppen ezért én nagyon jónak tartanám, ha valahogyan tagolni lehetne a nolblog-ot – méghozzá legalább oly módon, hogy a politikai, társadalmi témájú bejegyzéseknek legyen külön felülete. Egy ilyen felület jelentős mértékben hozzá tudna járulni ahhoz, hogy viták tartalmasabbak legyenek, világosabbak legyenek az alternatívák, hogy tárgyszerűbbek legyenek a különböző vélemények, hogy vissza lehessen térni témákhoz úgy, hogy ne kelljen mindig mindent az elején kezdeni, stb. …

Hogy fejezte be Gordon? - Köszönöm, részemről egyelőre ennyi…

A svéd televíziónak a Demokratában megjelent minősíthetetlen jegyzetről szóló riportja, majd Kertész Imrének a Die Welt című német napilapban megjelent interjúját követően újra fellángolt a vita a magyar demokrácia néhány alapvető kérdése, illetve konfliktusa körül. Ezeknek a problémáknak, konfliktusoknak közös – és sajátos – jellemzője, hogy nem gazdasági, vagy szűkebb értelemben vett politikai témák jelentik a tárgyát, hanem ideológiák, illetve ideológiák által meghatározott elképzelések, képzetek, koncepciók. Az embereknek a világról vallott/a világgal kapcsolatos elképzeléseit persze mindig és mindenütt ideológiák, vallások, jobb esetben filozófiai hagyományok határozzák meg, alakítják. Így természetes, hogy ezek az elképzelések sokfélék, egymástól különbözőek, sőt nem ritkán, egymástól gyökeresen eltérnek, összeegyeztethetetlenek. Szerencsésebb országokban azonban az ellentétek mögött mindig jelen van valamiféle egyetértés, konszenzus is – ha nem is magát a vita tárgyát, a konfliktus megoldását, de legalábbis a diskurzus, az egymással való vitatkozás mikéntjét illetően (s itt most a mindenütt megtalálható, legkülönbözőbb fundamentalizmusokat képviselő fanatikus kisebbséget figyelmen kívül hagyom).

Magyarországon köztudottan más a helyzet. Nálunk mindkét oldalt – de különösen a jobboldali ideológiák híveit – az elvakultság, a másik oldal érveinek, felfogásának azonnali, minden meggondolás nélküli elutasítása, az egymásra mutogatás, egymás bűneinek, hibáinak, tévedéseinek felsorolása, a gyalázkodás, az engesztelhetetlen gyűlölet, az a meggyőződése jellemzi, hogy a másik minden hiba, baj és probléma okozója. Ennek a helyzetnek számos következménye van, az egyik az a közismert – és talán a legsúlyosabb következményekkel járó – tény, hogy a jobb- és a baloldal hívei között ebben az országban megszűnt az értelmes kommunikáció. Sőt, azt kell mondani, hogy a jobb- és a baloldal szembenállása, illetve egymással való folyamatos szembe állítása a hazai politikai élet és kultúra meghatározó logikájává vált. Ez a logika nem annyira a saját álláspontok kidolgozására és megjelenítésére, hanem sokkal inkább a másik oldal stigmatizálására, gyalázására, a politikai térből való kizárására irányul. Ami ugyanakkor azt is jelenti, hogy a saját oldal igazsága elsősorban a másik oldal hibáinak és tévedéseinek tükrében válik láthatóvá. Azaz, ha nincs másik oldal, nincs saját oldal sem – ha nincsenek ördögök, akkor nincsenek angyalok sem. Éppen ezért mindkét oldal arra törekszik, hogy úgy tartsa egybe saját táborát, hogy közben folyamatosan újratermelje és stigmatizálja a másik oldalt.

Magam igazat adok azoknak a véleményeknek, amelyek szerint a demokráciában alapvetően fontos az eltérő politikai alternatívák közötti különbségek világos megjelenítése és kifejtése. Ugyanakkor mindannyian látjuk és tapasztaljuk, hogy a jobb- és a baloldal között fennálló szembenállás, gyűlölködés mára a demokrácia egyik legfőbb akadályává vált Magyarországon. Ez a szembenállás az oka annak, hogy a hazai demokrácia állapota számos kívánnivalót hagy maga után (és akkor még visszafogottan fogalmaztam); hogy a mindennapi életet, a köznapi gondolkodást áthághatatlan akadályok teszik elviselhetetlenné; hogy Európa (és a világ) más országaiból úgy néznek ránk, mintha egy másik bolygóról jönnénk; hogy Magyarország – lassan, de biztosan – az Európai Közösség egyik sürgős gyógyításra váró „betegévé” válik.

Ez a gyakran beteges gyűlölködés nyilván nem kerüli el a nolblog-ot, és még kevésbé a hazai blogoszférát. Ami önmagában is riasztó, de még inkább azért, mert a gyűlölködés, a gyalázkodás terjedésével egyre inkább háttérbe szorulnak az érvek, eltűnik (elmenekül?) az ész és az értelem. Nem szándékom most egyes bloggereket, vagy hozzászólásokat kiragadni, de tessék egy nyugodt pillanatban mérlegelni, milyen érvekkel argumentálnak itt (is) egyesek. S ez megint csak nem önmagában elgondolkoztató (mindenütt vannak kezelhetetlen alakok), hanem azért, mert ily módon önmagunkat fosztjuk meg az elemzés, a gondolkodás, a vita lehetőségétől. Attól, hogy ennek a társadalomnak a súlyos gondjait és konfliktusait képesek legyünk egymástól eltérő ideológiai alapokról kiindulva, megvitatni. Nem azért, hogy meg-, vagy legyőzzük a másikat, nem azért, hogy valami egyetlen „üdvözítő” megoldást találjunk, nem azért, hogy mindenki mindenben egyetértsen – nem illúziókra van/lenne szükségünk. Hanem olyan vitákra, ahol maga a vita, a gondolatok kicserélése, a törekvés, hogy a másikat megértsem és magamat megértessem, jelenti a lényeget. Európa más országaiban sincs mindenben teljes egyetértés (néhol meg megközelítő sem). De az egymással való beszéd, az értelmes, érvekre – és nem érzelmekre – épülő kommunikáció már önmagában egy lépést jelent(het) a problémák és konfliktusok feloldása felé. Vagy ebben az országban ez is csak illúzió lenne?

Az Emberi Jogok Európai Bírósága e hét keddjén fontos döntést hozott, ami a jövőben még szenvedélyes viták tárgya lesz. Amint arról a Der Spiegel c. német hetilap online portálja beszámol a bíróság 5000 euró kártérítést ítélt meg egy olasz anyának, aki azt sérelmezte, hogy gyermekei olyan állami iskolába jártak, ahol az osztálytermek falaira fel volt függesztve egy-egy kereszt. Az anya szerint ez az eljárás sérti az állam vallási függetlenségének az elvét. A különböző olasz bíróságok rendre elutasították az anya keresetét, mondván, hogy a kereszt az olasz történelem és kultúra, s ennyiben az olasz identitás, az olasz hagyományok szimbóluma. A strassburgi bíróság ítéletében ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy a kereszt elsősorban a katolicizmus, illetve a kereszténység jelképe, s mint ilyen nem áll összhangban az oktatás pluralizmusának minden demokrácia számára alapvető fontosságú elvével. Ugyanakkor a kereszt, mint egy meghatározott vallás szimbóluma zavarhatja más vallások követőit, akik ugyanazt az iskolát látogatják. Végül a bíróság arra is rámutatott, hogy különös módon védeni kell azt a jogot, hogy valaki egyetlen valláshoz sem tartozik, egyetlen vallást sem kíván követni (ami természetesen nem egyenlő az ateizmussal – bár ezt talán mondanom sem kell). 

Az ítélet természetesen nagy felháborodást váltott ki – elsősorban nyilván a katolikusok, illetve a keresztény ideológiát követő, hirdető, abszolutizáló pártok körében. A bírálók ideologikusnak nevezték a strassburgi testületet. Mások arra tettek kísérletet, hogy összekeverjék a vallásszabadságot, a vallásoktól való szabadságot és az ateizmust. Ezek a kritikák azonban paradox módon éppen azt az elvet emelték ki, ami miatt a bíróság igazat adott a pert elindító anyának: a kereszt a kereszténység, azaz egyetlen vallás szimbóluma, és pontosan emiatt nincs, nem lehet kizárólagos helye a középületekben, így az iskolákban. Megint mások pedig Európa keresztény gyökereit és hagyományait emlegették. Közben azonban megfeledkeztek mindarról a gyalázatról, amit Európa a kereszténység nevében elkövetett; arról, hogy mára Európa egy túlnyomó többségében szekularizált kontinens; valamint arról is, hogy a keresztény vallások mellett számos más jelentős vallás is jelen van Európában, s jelen volt annak történelmében is. 

Ennek, s az ehhez hasonló eseteknek természetesen vannak általánosabb tanulságai is. Nemcsak az állam és az egyház következetes szétválasztásával, hanem a keresztény Európa mítoszával kapcsolatban is. Még inkább pedig – s ez Magyarország esetében különösen fontos – az egyházaknak az oktatásban betöltött szerepével kapcsolatban. Hogy az egyházi iskolák az esetek döntő többségében magas színvonalú oktatást biztosítanak, ezt senki sem vonja kétségbe. Jól tudjuk azonban, hogy az iskola nemcsak azt a célt szolgálja, hogy megtanítsa a diákokkal a matematikát, fizikát, irodalmat, történelmet, biológiát, stb. Az is természetes, hogy a különböző egyházi iskolák hirdetik, tanítják saját vallásukat, annak erkölcsiségét, világképét. A problémát sokkal inkább az jelenti, hogy az egyházi iskolák, különösen a keresztény egyházi iskolák az értékekre való nevelés címén gyakran kifejezetten (szélső)jobboldali, nacionalista ideológiát terjesztenek, kulturális be- és elzárkózást hirdetnek. Ha valakinek ebben a tekintetben kétségei lennének, kérdezzen meg olyanokat, akiknek gyerekei, rokonai ilyen iskolákba járnak, gondoljon csak a választások előtti, templomokban zajló politizálásra, egyes egyházi tisztségviselők politikai tevékenységére, és így tovább. Éppen ezért joggal lehetne elvárni, hogy Magyarországon is újragondoljuk az egyház és állam közötti kapcsolatok milyenségét, vagy legalább beszéljünk, vitatkozzunk róla – különösen most, amikor egy olyan kormány készülődik a háttérben, amely nyíltan felvállalja a „történeti egyházak” támogatását, s amelyet ennek megfelelően a „történeti egyházak” is nyíltan támogatnak. Ami önmagában persze nem (lenne) baj. Amit azonban mondanak, az a világkép, amit terjesztenek ellene mond mindazoknak az elveknek, amelyeken a plurális demokráciák, és ennek megfelelően a strassburgi bíróság ítélete is alapul.

A jubileumi év lassan a végéhez ér, mégis – vagy talán éppen ezért – még mindig számos érdekes és elgondolkoztató írás jelenik meg Európában 1989-ről, az akkori eseményekről. 1989-ben sok minden történt a világban – Bush lett Reagen utódja, a Szovjetunió kivonult Afganisztánból, Khomeini kihirdette a fatvát Rushdie ellen, a pekingi Tiananmen téren összecsaptak a tüntetők a rendőrökkel, és sorolhatnám. De persze nem ezek az események állnak az említett elemzések, visszaemlékezések középpontjában, hanem a kelet-európai szocializmus összeomlása. Amiről ma már – úgy tűnik – nehéz újat mondani. Mégis érdemes utalni néhány olyan gondolatra, felvetésre, amelyek számunkra is tanulságosak lehetnek.

Elsőként Adam Michnik-nek a Magyar Lettre Internationale őszi számában is olvasható írására hívom fel a figyelmet (néhány saját kommentár kíséretében). Michnik azzal a kérdéssel kezdi cikkét, hogy miért történt meg az, ami megtörtént? S noha azt hangsúlyozza, az összeomlásnak sok, egymással összefüggő oka volt, a legfontosabbnak mégis azt a paradoxont tartja, amely szerint a szovjet elit hitt a kommunizmus megreformálhatóságában, holott az – gazdaságilag, politikailag, társadalmilag egyaránt − javíthatatlan volt. Azaz 1989-ben senki sem gondolt még a szocializmus bukására –legfeljebb annak korrekcióira. A reformok azonban „elszabadultak”, s önnön dinamikájukból következően lebontották a szocializmus egész rendszerét. Azaz nem volt a szó klasszikus értelmében vett forradalom (majd a későbbiekben látni fogjuk, ez a tény sok elemzőt foglalkoztat), sőt a különböző kerekasztalok, politikai tárgyalások során, azokon keresztül az egykori kommunista, szocialista pártok maguk is részeseivé váltak a rendszerváltásnak.

A szocializmus utáni társadalmat Kelet-Európában mindenütt a nagy várakozások övezték. Legegyszerűbb úgy lehetne fogalmazni, hogy az ember joggal gondolhatta, várhatta el, a kommunizmus/a szocializmus utáni világban az élet valamiképpen jobb lesz, mint eddig volt. Azzal azonban senki sem számolt – írja Michnik –, hogy „a kommunizmus rendszerezte a világot”. Megmutatta, „hogy a világ lényege a demokrácia és a totalitarizmus közötti konfliktus”. A szocializmus megszűnését követően viszont fokozatosan nyilvánvalóvá vált, hogy a szabadságért vívott harcnál, a szabadságnál sokak számára sokkal fontosabb „a biztonságos és kiszámítható világban” való élés. A kommunizmust, a szocializmust sokan börtönnek tartották, de ebben a „börtönben mindennek megvolt a helye, és most hirtelen kitört a káosz”. Az emberek ugyanis ráébredtek – teszem hozzá én −, hogy a rendszerváltás nemcsak pártoknak, ideológiáknak és politikusoknak a hatalomból, a nyilvánosságból való eltűnését jelentette, hanem egy új, ismeretlen társadalmi, kulturális rend beköszöntét is. Egy olyan rendét, amelyben a társadalom nagy része nem, vagy csak nagyon bizonytalanul ismerte ki magát. Hiszen mindaz, ami eddig a társadalomban való élés és boldogulás szempontjából fontos és hasznos volt, egyszerre jelentőségét vesztette, megkérdőjeleződött.

Az is igaz – folytatja a szerző −, hogy 1989 előtt egyetlen ellenzéki sem akart kapitalizmust, privatizációt – s ez igaz az egykori szocialista társadalmakra is. Én még azt is megkockáztatnám, hogy az emberek jelentős részének nem is voltak tényleges ismeretei a kapitalizmusról, sőt a demokráciáról sem nagyon. Magyarországon meg különösen nem, sőt nálunk a társadalom nagy része valami „idegen” dolognak tartja a kapitalizmust. Az átmenet hónapjai alatt csak lassan és fokozatosan uralkodott el a felismerés – elsősorban persze a formálódó új politikai elitben −, hogy nincs más, tényleges alternatíva, „mint a piacgazdaság, a parlamenti demokrácia és az emberi jogok csorbítatlan tiszteletben tartása”. Ami nem jelenti azt, hogy az új politikai vezetők azt is tudták, látták volna, mit kell tenniük ezeknek a céloknak az elérése érdekében. S még kevésbé jelenti azt, hogy felfogták volna, a kapitalizmus nemcsak egy gazdasági, hanem egy morális alapokon nyugvó társadalmi rendszer is. Éppen ezért nem kellett túl hosszú időnek eltelnie ahhoz, hogy kiderüljön, az „emberek milliói számára ez a rendszer egyáltalán nem volt a legjobb”. Michnik mégis, minden csalódás, konfliktus, probléma és botrány, minden bukdácsolás ellenére azt gondolja, hogy a volt szocialista országoknak – a Balkán és Oroszország kivételével – „a legújabbkori történelemben még soha nem volt 20 ilyen jó évük”. S ebben bizony egyet lehet vele érteni.

Ennek ellenére a kiábrándultság mára általános, s ez magyarázza a különféle autoriter politikai, társadalmi elképzelések sikereit – írja Michnik. Azok, akik – akármilyen indíttatásból is – autoriter megoldások hívei az elmúlt két évtized mérlegét negatívan látják és láttatják. Nem volt elszámoltatás, virágzik a korrupció, óriásiak a társadalmi különbségek, az egykori kommunistákkal nem kellett volna megegyezni 1989-ben, s egyáltalán nem ilyen világot akartunk, nem ezért a világért „harcoltunk” – és így tovább (ugye ismerős „valahonnan” ez az érvelés?). Michnik ezzel kapcsolatban jegyzi meg – nem minden irónia nélkül – könnyű ma megnyerni a tegnap háborúit. Majd hozzáteszi „a mi országainkban még mindig könnyebben tudjuk előrelátni a múltat, mint a jövőt”. Ugyanakkor a múltat is egyre nehezebb „megjósolni, mert a 11. órában támadt antikommunisták rajzolják meg a képét”. Pedig a „kommunista veszély … egész egyszerűen elmúlt”. A kommunista veszély emlegetésére, az átírt múltnak a jelenben való fenntartására azonban szüksége van azoknak, akik „egy új típusú autoritárius rendszer útját” egyengetik. Ezt a rendszert, az ehhez szükséges ideológiát ma „Magyarországon Orbán Viktor testesíti meg” – írja Michnik. A Fidesz „egy tekintélyelvű, radikális, revansista antikommunizmust” képvisel, amely „felszívta magába a hagyományos konzervativizmust és a magyar etnonacionalizmust”. Végül a szerző a „kommunistátlanítást” is ellenzi, hiszen a demokrácia legfőbb sajátossága, hogy – legalábbis egy bizonyos határig – tolerálja ellenfeleit. Éppen ezért nem lehet emberek csoportjait azért kizárni a társadalomból, mert együttműködtek az előző rendszerrel. Itt érdemes figyelni a szerző finom megkülönböztetésére. Nem azt mondja, hogy a politikából nem szabad kizárni az előző rendszer képviselőit, hanem azt, hogy a társadalomból nem lehet őket kizárni. Azaz ellene van a diszkriminációnak, a megbélyegzésnek, hiszen egy demokráciában mindenkit megilletnek az emberi jogok, az emberi méltóság védelme. Ami persze nem jelenti azt – mondom én −, hogy az elkövetett bűnök büntetlenül maradnának. De a jogi eljárások nem keverhetők össze emberek nyilvános megbélyegzésével, a társadalomból való kirekesztésével.

Az autoriter politikai rendszerek, ideológiák sikereinek láttán Michnik joggal félti a demokráciát a volt szocialista országokban – nem a nem létező kommunista restaurációs kísérletektől, nem a csak szubkulturális jelentőséggel bíró, romantikus szélsőbaloldali eszméktől, hanem a tömegméretekben terjedő szélsőjobboldali világnézettől. Ezért írja cikke végén, ma a legfontosabb feladat, hogy közösen védjük meg a demokráciát, a liberális értékeket. S ezt a gondolatot – mint majd a további bejegyzésekből kitűnik – sokan osztják vele.

A tény, hogy Monokon az önkormányzat valóban bevezette a szociális kártyát nem váltott ki különösebb, a szokásosnál nagyobb érdeklődést. A reakciók között volt ugyan némi tiltakozás is, de a jelek szerint a társadalom, a nyilvánosság nagyobb része vagy nem érdeklődik a történések iránt, vagy egyetért a döntéssel. Groteszk módon még olyanok is vannak, akik szerint a monoki polgármester előtt fejet kellene hajtania a társadalomnak. Bár gondolom a szerző itt nem a polgármester tisztázatlan ügyeire, vagy polgármesterré választását megelőző nagyvonalú kocsmárosi tevékenységére gondol. Akárhogyan és akármit is gondolunk azonban a monoki polgármesterről, azt aligha lehet tagadni, hogy tipikus alakja elkorcsosult politikai kultúránknak, olyan ember, aki politikai karrierjét egyrészt szinte határtalan populizmusára támaszkodva („Létrehoznék viszont egy politikamentes pártot, ami tényleg a népet képviseli. Országos vezetőként kéthetente leköltöznék egy-egy faluba a helyi Mari néniékhez, megkérdezném, mit tehetnék értük.”); másrészt a legelesettebb társadalmi rétegek kárára igyekszik felépíteni, kihasználva a társadalomban velük szemben meglévő ellenérzést.

Magyarországon egyre inkább politikai és társadalmi konfliktusok forrásává válik az, ami valójában a társadalmi szolidaritás kérdése, nevezetesen, hogy hogyan és miképpen segítse a társadalom a szegényeket. A szegénység definíciójáról, okairól, mibenlétéről, életmódbeli következményeiről és társadalmi hatásairól persze hosszan lehetne vitatkozni – de ebben a bejegyzésben minderre nem térek ki.  Ugyanakkor azonban hangsúlyozni kell, hogy a szegénység körüli társadalmi és politikai vitáknak ebben az országban van egy lényeges sajátossága. Nevezetesen az a tény, hogy a magyarországi szegények jelentős részét a romák alkotják, s ezért a nyilvánosság a szegénység problémáját, a szegénység okozta társadalmi konfliktusokat összekapcsolja a roma társadalommal. Másként fogalmazva, a szegénységet elsősorban és alapvetően a roma társadalom problémájának tartja, s már csak ezért is, a szegényekre és a szegénységre rávetíti a romákkal kapcsolatos előítéleteit. S pontosan ez az, amit kihasznál a monoki polgármester.

Nézzük tehát a polgármester érveit! Szepessy szerint „nyílt titok, hogy semmilyen hasznot sem hajtó tömegek rendeznek be egy életet a segélyekre”. Itt valójában több állításról van szó. Egyrészt tömegekről beszél a polgármester, ami enyhe túlzás (és akkor még jóindulatú vagyok). A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai szerint tavaly mintegy 194 ezer ember kapott rendszeres szociális segélyt. Mivel a törvény szerint egy családból csak egy ember részesülhet ebben a támogatásban, a segélyezés akár 194 ezer családot is érinthet. Ferge Zsuzsa szociológus kutatásai szerint azonban a segélyezettek 51 százaléka egyedülálló, tehát véleménye szerint a népesség 3-4 százaléka élhet segélyen."> Ép ésszel aligha gondolhatja bárki is, hogy ezek az emberek mind a segélyekre rendezték volna be az életüket, hogy megelégednének jelenlegi életükkel. Nyilván vannak, lehetnek közöttük ilyenek is, a polgármester azonban – véletlen lenne? − nem differenciál. Pedig azt neki is tudnia kellene, hogy ebben az összefüggésben tömegekről beszélni, felelőtlen beszéd. Fogalmazzunk pontosabban, olyan beszéd, amely rejtett módon, de mindenki számára érthetően azt a társadalomban meglévő előítéletet mozgósítja, amely szerint a cigányok – akikkel Szepessy a maga módján folyamatosan azonosítja a szegényeket − nem is akarnak dolgozni. Az persze probléma – de gyorsan hozzáteszem nemcsak nálunk, hanem más országokban is −, hogy Magyarországon még mindig túlságosan kicsi a különbség a szociális juttatás és azon a munkából megszerezhető jövedelem között, ami a segélyre szoruló emberek számára elérhető. Ezt a problémát azonban ilyen kijelentésekkel nem lehet kezelni. Ahhoz másfajta, olyan megközelítések kellenének, amelyeknek szemmel láthatóan nincs helye a polgármester politikai kultúrájában, eszköztárában. Van itt azonban egy ennél is súlyosabb probléma, Szepessy ugyanis „semmilyen hasznot sem hajtó” emberekről beszél. Még ha feltételezzük is, hogy ez a megjegyzése a szociális segélyezést kijátszó, abból hasznot húzni akaró emberekre vonatkozik, ez a mondat egy politikus szájából nem valamiféle tabu megszegését, nem a problémákra való rámutatást, nem az egyenes beszédet, stb. jelenti, hanem egyszerűen olyan általánosító hangulatkeltés, amely a legrosszabb történelmi emlékeket ébreszti fel az emberben. Arról nem is szólva, hogy ez a kifejezés nem áll messze a Jobbik aljas retorikájától  – még akkor sem, ha a polgármester egyszerűen csak „ügyetlenül” fogalmazott.

Nézzük most a polgármester egy másik kijelentését, amely szerint „az államtól kapott juttatások jelentős része uzsorával foglalkozó, jól szervezett bűnözői csoportokhoz kerül”. Ez a megállapítást kiegészítette azzal, hogy „az emberek sokszor nem a célnak megfelelően használják fel (a segélyeket), azok sok esetben a szülők miatt nem jutnak el a gyermekekhez”. Megint másutt pedig ugyanebben az összefüggésben azt mondta, „Azért nem akarok adót fizetni, hogy felelőtlen emberek azt alkoholra, cigarettára, uzsorára és játékgépekre költsék”.Szepessy itt ismét az előbb már említett taktikát követi, általánosságokban beszél, s a maga módján tovább erősíti a cigánysággal kapcsolatos előítéleteket. Nincs ugyanis semmiféle megbízható adat arra vonatkozólag, hogy a segélyben részesülők – cigányok és magyarok − mekkora része „használja fel rosszul a kapott pénzt”, azaz nem a családjára, élelemre, a gyerekek iskoláztatására, ruházkodásra, gyógyszerre, stb. költi. Ezt persze a polgármester is tudja, mégis azt mondja, „évente legalább 500 milliárd folyik el a feketegazdaságba” azáltal, hogy a segélyeket nem a megfelelő célra fordítják, illetve, hogy a segélyezettek feketén dolgoznak. Beszél az uzsorásokról, de semmit sem tesz ellenük, inkább az uzsorásoknak kiszolgáltatott emberek „megrendszabályozására” törekszik – ami már önmagában is sokat mond a polgármester világképéről, politikai kultúrájáról. Szepessynek ezek a kijelentései ugyanakkor nemcsak tarthatatlan általánosításai miatt elfogadhatatlanok, hanem azért is, mert azt a benyomást keltik, mintha a szegények segélyezése ablakon kidobott pénz lenne, hiszen a segélyt úgyis csak elisszák, eljátsszák, stb.  

Végül térjünk ki röviden a polgármesternek arra a tételére, amely szerint szerintA polgármester úgy véli, ő vissza tudná vezetni „a munka világába” a munkanélküli segélyből élőket, közben azonban elhallgatja, hogy a települések, illetve az önkormányzatok mindehhez a legalapvetőbb feltételekkel sem rendelkeznek. Se kellő számú munkahely, se a foglalkoztatáshoz szükséges szakértelem és pénz, sőt a társadalomból kihullottak visszaintegrálására irányuló szándék sincs jelen az önkormányzatok túlnyomó többségében. De még ennél is rosszabb, hogy a polgármester ezzel a kijelentésével megint azt sugallja, mintha a segélyezettek, a szegények maguk lennének az okai társadalmi helyzetüknek – azért szegények, azért szorulnak segélyre, mert nem akarnak dolgozni. Az „értelmes munka”− még ha lenne is − persze semmit nem változtatna társadalmi helyzetükön. De ez az ígérgetés nem is azt célozza. Hanem egyfajta fenyegetés, a függőség, a kiszolgáltatottság tudatosítása: ha nem teszed azt, amit mondok, nem kapsz pénzt. Persze a közmunkát lehetne úgy is értelmezni, hogy a szegények, a perifériára kerültek ezen az úton újra bekapcsolódnak a közösség életébe, részt vesznek abban, a közösség tagjaivá válnak. Szepessy azonban nem erre gondol, hanem valamiféle kikényszerített rendre, a társadalom legkiszolgáltatottabb rétegeinek megrendszabályozására. A polgármester sajnálatos módon semmit sem hallott arról, hogy a tartós, öröklődő szegénység, az ebből következő kirekesztettség szükségszerűen sajátos élet- és magatartásformákat hoz létre. Ezeknek az embereknek a jelentős része olyan mentális és fizikai állapotban van, a tartós szegénység következtében olyan állapotba került, amelynek következtében nem képesek rendszeres munkavégzésre.Ehhez először különböző programokra, rendszeres egészségi ellátásra, oktatásra, azaz szociális gondoskodásra lenne szükség. Ez azonban már túl sok lenne az egyszerű megoldásokat előnybe részesítő polgármesternek.

Szepessy és hívei – azt kell, hogy mondjam − semmit sem értenek a világból, mindent erőszakkal akarnak megoldani. Hogy a „monoki modell” alkotmányellenes, semmire nem jó, mert egyetlen problémát sem old meg, hogy különböző helyi gazdasági érdekek is állhatnak a háttérben – mindezt már sokan megírták. Az igazi baj azonban az, hogy ez a „modell”, s a körülötte folyó vita eltereli a figyelmet a tényleges problémáról – a magyarországi szegénységről. Ezzel kapcsolatban a polgármesternek egyetlen szava sincs. Ennek megfelelően a „monoki modell” sem szól másról, mint a minden odafigyelést, hosszú távú gondolkodást nélkülöző erőszakos „rendteremtésről”. Arról, hogy a mai magyar politikai kultúrában egyre terjed az önnön érdekén kívül semmire sem figyelő ostoba erőszakosság, a szakmai dilettantizmus, a gyengéken, az elesetteken való átgázolás, egy olyan szemlélet, amely nem a társadalmi problémák kezelésére, a konfliktusok feloldására, hanem populista látszatmegoldásokra koncentrál. Ez a politikai magatartás ma Magyarországon nagyobb sikerre számíthat, mint bármiféle tárgyszerű beszéd. S ez a tény az, ami a leginkább károsítja a hazai demokrácia egyébként is gyenge minőségét.

Az edelényi polgármester – aki egyben a Fidesz országgyűlési képviselője is − antiszemita toposzokkal és rasszista ostobaságokkal gazdagított megnyilvánulásai azért csak megmozgatták a közvéleményt. A polgármester pártja tegnapra ígérte, hogy tisztázza az ügyet. Navracsics Tibor pénteken ugyanis azt közölte, hogy majd hétfőn a Parlamentben megkéri Molnárt, oszlassa az esetleges félreértéseket (sic!). A tisztázás, a félreértések eloszlatása a következőképpen sikerült:

„A Fidesz szerint Lendvai Ildikónak akkor lesz bármilyen jogalapja "nácizni", ha kizárja pártjából Pásztor Tibort, aki blogjában "díszzsidókról" írogatott, vagy éppen Gyurcsány Ferencet, aki minden nap egy olyan villából indul pénzt osztogatni az MSZP-s holdudvarnak, amelyet kétszeresen, előbb a nyilasok, aztán a kommunisták koboztak el zsidó tulajdonosától.” Cser-Palkovics András, a párt szóvivőhelyettese annyit mondott, a Fidesz helyi ügynek tekinti Molnár kijelentéseit, ezen kívül semmit nem akar hozzáfűzni. 

Arra a kérdésre, "hogy szerinte valóban antiszemita-e Molnár Oszkár kijelentése, Orbán Viktor egyebek mellett úgy válaszolt: ha egy parlamenti képviselő mondatával kapcsolatban az újságíróknak kérdése merül fel, forduljanak a gondolatok gazdáihoz”.  Más híradások szerint „A Fidesz elnöke nem volt hajlandó értékelni az edelényi polgármester problematikus kijelentéseit.” 

Az is kiderült, hogy „A Fidesznek nincs semmi baja Molnár Oszkárral, legalábbis a zsidózó-cigányozó polgármester a frakció tagja maradhatott. … Molnár még az ülés előtt találkozott Navracsics Tiborral, a Fidesz frakcióvezetőjével, de … a pár perces találkozón érdemi megbeszélés nem is zajlott. … Molnár annyit nyilatkozott a találkozóról, hogy azután is marad a Fidesz frakciójában. Kifogásolt kijelentései mellett is kitartott, a Magyarország meghódítására törekvő zsidó nagytőkére vonatkozót Simon Peresznek tulajdonította, a cigányságot sértő kijelentéséről pedig azt állította, hogy az nem rasszista, mert ő nem magzataikat szándékosan károsító cigány asszonyokról, hanem magzataikat szándékosan károsító, cigány többségű településeken élő asszonyokról beszélt. Molnár azt is megemlítette, hogy „Navracsicsnak nem nagyon voltak kérdései”. Majd hozzáfűzte, „nem találkozott olyan fideszessel, aki neheztelt volna rá akár nyíltan, akár nem nyíltan.” Majd megjegyezte, ugyanolyan, mindenfajta előítélettől és szélsőségtől mentes ember maradt, mint amilyennek korábban ismerték”.

Ez a kijelentés sokakat megnyugtathatott. Révész Máriusz szerint „az edelényi polgármester kiegyensúlyozott ember, az őt ért támadásokról pedig azt mondta: azok már a szocialista választási kampány részei.”  Navracsics Tibor pedig „megbizonyosodott afelől, hogy Molnár Oszkár az embereket a munkájuk, nem pedig a származásuk alapján ítéli meg.”  Majd a Fidesz arról tudósította a közvéleményt, hogy Navracsics és Molnár  "egyetértettek abban, hogy a politikában tűrhetetlen az antiszemitizmus, a kirekesztés, az erőszak és a hazugság minden formája" 

A végső konklúzió − mint mindig, úgy most is – Orbán Viktoré. A pártelnök a következőket találta mondani: "Sokan gondolják azt, hogy a Fideszben úgy lehet képviselőjelöltnek lenni, hogy eljönnek Felcsútra, és megállapodnak velem erről. Ebben van némi igazság, de sajnos ez nem a teljes igazság" - fogalmazott Orbán Viktor arra a kérdésre, Molnár Oszkár fideszes jelölt lesz-e 2010-ben. A pártelnök hangsúlyozta: képviselőjelöltté úgy lehet válni, hogy a választókerületben élő fideszeseknek kell elsősorban támogatniuk a jelöltet. "Ahogy ez a támogatás megvan, akkor következem csak én" - tette hozzá.

Ha az emberben lenne még humorérzék, akkor most jót viccelődhetne ezen az elképesztő maszatoláson, hazudozáson, másokra való mutogatáson. De nincs itt mit viccelődni. Ha ugyanis a tények száraz összefoglalására törekszünk, igen csak kiábrándító képet kapunk.

A hétvégi Élet és Irodalomban a kitűnő Ungváry Rudolf pontos, kíméletlen és elgondolkoztató elemzést tett közzé a magyar társadalom állapotáról, illetve a hazai jobboldal politikájáról „A magára talált többség” címmel. (A cikket nem tudom belinkelni, mert az ÉS-ben megjelenő írások csak a megjelenést követő hét csütörtökjétől érhetők el a neten). Ungváry írásában lényegében ugyanazt az érvelést követi, mint amit már a 2008. évi népszavazást követően a Népszabadságban megjelent írásában is kifejtett. Mostani cikkének lényege – egészen röviden összefoglalva −, hogy

(1) Magyarországon a rendszerváltást követően nem jött létre a nyugat-európai értelemben vett demokratikus, konzervatív jobboldal, hanem feléledt (felélesztették – teszem hozzá én) az 1945 előtti hazai jobboldal öröksége;

(2) a mai magyar jobboldalt, illetve annak ideológiáját a populizmus és a rendpártiság jellemzi, és ez az, ami megteremti, létrehozza, kitermeli a politikai többséget;

(3) a mai magyar jobboldal megadja azt a társadalom többségének, amit az a baloldaltól nem kapott meg – olyan közösségképző eszméket, amelyek ugyan avíttak, de mivel a baloldal mással nem tudott előállni, ezért széles körben hatnak;

(4) ennek a populizmuson és rendpártiságon alapuló, „magyarkodó” jobboldali politika gyökerei a Horthy- és a Kádár rendszerben rejlenek;

(5) Magyarországon nincs olyan nyugat-európai értelemben vett demokratikus többség, amely gátat tudna vetni ennek a jobboldali politikának és ideológiának;

(6) éppen ezért nincs más választás, mint harcolni, küzdeni ez ellen a jobboldali politika ellen.

Ungváry megállapításai pontosak, lényegre törőek, legfeljebb néhány kiegészítést lehet hozzájuk tenni. Az, hogy a hazai jobboldal ideológiáját, politikai kultúráját tekintve fényévnyi távolságra van a nyugat-európai jobboldali, konzervatív pártoktól, több, mint nyilvánvaló. A kérdés sokkal inkább az, hogy miért nem tudott kialakulni, meghonosodni ebben az országban a konzervatív politika és világszemlélet – amivel persze nem azt akarom mondani, hogy ilyen nincs. A probléma sokkal inkább az, hogy a konzervativizmus ma Magyarországon nem több, mint egy szűk réteg szubkultúrája, aminek a jobboldali pártokra, azok politikájára és ideológiájára lényegében semmiféle hatása sincs.

Az is kétségtelen, hogy a populizmus és a rendpártiság mélyen jellemzi a hazai jobboldalt – de ezt kiegészíti egyfajta demagóg, nemzeti színezetű antikapitalizmus (ami összeköti a jobboldalt a szélsőjobbal és a szélsőballal egyaránt), illetve a rend sajátos értelmezése. Ennek „legjobb” példája a pécsi vízmű „visszafoglalásának” esete, ahol a magát polgárinak nevező párt, a Fidesz, épp a polgári demokráciák egyik legfontosabb pillérét, az érvényes, törvényes szerződések garantálta jogbiztonságot vette semmibe. Ebből a példából is kiviláglik (de persze lehetne más példákat is sorolni), hogy a jobboldal célja nem valamiféle elveszett rend helyreállítása, hanem egy olyan, erőn és nem egyetértésen alapuló társadalmi rend megteremtése, amelynek célja egy paternalista, valamilyen módon mindenkit függőségben tartó „erős állam” megteremtése.

Ezt a célt szolgálják az Ungváry által említett „avítt közösségképző eszmék” is, amelyek azonban nemcsak avíttak, hanem xenofóbok, gyakran nacionalisták, sőt a rasszizmus irányába hajlók. Ezek persze azért tudtak és tudnak elterjedni, mert a baloldali, balliberális kormány lényegében semmit sem tett a kulturális modernizáció érdekében, képtelen volt megteremteni egy olyan kommunikációs teret, amelyen belül meg lehetett volna mutatni az általa képviselt társadalomképet, a lehetséges életmódbeli alternatívákat.

Végül a legnehezebb talán azt tudomásul venni, hogy ebben az országban a nyugat-európai demokráciák alapelveinek elfogadása valóban csak a kisebbséget jellemzi. Hogy ez mennyire így van, azt nemcsak a politikában, hanem a mindennapi életben is pontosan meg lehet figyelni. Egyre inkább úgy tűnik, hogy – amint azt már korábban is megírtam – Magyarország eltévedt, méghozzá nagyon.

Ungvárynak abban is igaza van, hogy ez ellen a politika ellen harcolni kell, nem lehet hagyni, hogy ez az ország elsüllyedjen ebben a mentális, kulturális és politikai nyomorúságban. Hogy mit és hogyan lehet és kell tenni – az elkövetkező időben erről kellene beszélnünk, vitatkoznunk.

Tegnap reggel nagy kapkodva írtam egy rövid bejegyzést, illetve belinkeltem egy cikket a Guardian-ból az újságírás új szabályairól. A hozzászólások nyomán pedig megígértem, hogy készítek egy rövid magyar nyelvű összefoglalót is a szövegről – szó szerint lefordítani az egészet nyilván fölösleges, de azt remélem ez az összefoglalás is segít. Egy pontot bo-56 egyébként már lefordított – köszönet neki!

A cikk írója, Dan Gillmore azért állította össze ezt a 22 pontot, mert úgy érezte, hogy a hagyományos újságírásnak is megvan a maga felelőssége a pénzügyi, gazdasági válságban, mivel az újságírók nem végezték rendesen a dolgukat, s nem hívták fel a figyelmet mindazokra az ellentmondásokra és problémákra, amelyek már a válság előtt is láthatóak voltak. Ehhez én teszem hozzá, hogy a nyugat-európai országokban és főleg az Egyesült Államokban nagyon kiterjedt – és számomra rendkívül érdekes – vita folyik arról, hogy milyen hatással vannak a blogok az újságírásra, a közvélemény formálására, a nyilvánosságra, s hogy mindennek mi a következménye a nyomtatott sajtó szempontjából. Talán erről is érdemes lesz egyszer egy bejegyzést írni.

De térjünk vissza Gillmore írásához. Az első pontban azt hangsúlyozza, hogy az újságok ne az aktualitásokkal, évfordulókkal foglalkozzanak, mert azok elsősorban a lusta és ötlettelen újságírók menedékei. A második pontban amellett érvel, hogy az újságok készítésébe be kell kapcsolni a bloggereket, azért, hogy ily módon is lehessen biztosítani a sokirányú információk áramlását. A harmadik pontban a hírekkel, információkkal kapcsolatos transzparencia fontosságát emeli ki. A negyedik pontban az újságírók által cikkeikben, írásaikban elkövetett hibák, tévedések nyilvánosságra hozatala mellett érvel. Az ötödik pontban azt emeli ki, hogy mennyire fontosnak tartja az újságok készítésében a „beszélgetést”, azaz az újságírók és az olvasók közötti kommunikáció különböző formáit.

Lényegében ennyi – a magam részéről természetesen nem fűztem kommentárt egyetlen ponthoz sem. Mivel, mint minden reggel, most is kapkodtam, ha valami nem lenne érthető, szívesen válaszolok az esetleges kérdésekre – ha tudok, és ahogy napközben hozzájutok.